premiumpromolines.com
A ház, amit Jack épített botrányköve lett az idei filmfesztiválnak, melyről a nézők egy része vetítés alatt kivonult, ám akik végignézték, vastapssal ünnepelték. A prológus – öt incidens – epilógus keretszerkezetbe tagolt sorozatgyilkosságokba fokozatosan avatódik be a néző, mindeközben Jack (Matt Dillon) egy narrátorral (Bruno Ganz), Verge-dzsel (Dante Isteni színjáték a Vergiliusának alteregójával), osztja meg magvas gondolatait filozófiáról, képzőművészetről, zenéről, építészetről, na és az életéről. Jack építész szeretett volna lenni, de édesanyja nyomására a biztos megélhetést nyújtó mérnöki pályát választotta. Vágyálma családi örökségéből egy ház felépítése –, csakhogy sehogy sem jut dűlőre, mert hiába tervezi meg a formát, a megfelelő anyagot nem találja hozzá. Frusztrált mérnökként így az a kielégítetlen vágy űzi-hajtja, hogy elfojtott művészi alkotóvágyának utat törjön. Lars von Trier legújabb alkotása a szeretet és gyilkolás kapcsolatáról, az ölelés és ölés feloldhatatlanságáról, s emellett a művészi alkotás iszonyatos belső lelki energiákat követelő igényéről szól.
A nimfomániás nagyon jól prezentálta, hogy a magány hogyan mélyült el azáltal, hogy egyre több szexpartnere volt a főszereplő nőnek, Joe-nak, itt azonban ez a fajta üzenet nem jött át olyan jól, pedig felmerült többször is az erre való kísérlet. Itt a szeretet és a gyilkolási ösztön kapcsolata volt a kulcskérdés, majd az erre vonatkozó mentegetőzések hallhatóak Jack (Dillon) és Mr. Verge (Ganz) szájából, ahol már néhol vagy elmennek másfelé a válaszok, vagy annyira sok a Jack tetteire vonatkozó ironikus kérdés, hogy már nem tartalmaz annyi élvezeti faktort, mint mondjuk A nimfomániás Fibonacci számsorából vagy a természetben előforduló aranymetszésből fakadó érdekességek. Itt a pszichoanalízis mélyére akartak lemenni a készítők, ahol egy sorozatgyilkos elméjének a megértésére próbálnak minket rávezetni, azonban olyan sokszor szeretné behozni a már jól megszokott művészetekre és kultúrára vonatkozó utalásokat és példákat a film, hogy az egész ezáltal egy öncélú masszává válik és sajnos a végére elfárad.
A ház, amit Jack épített, nem sok jót tartogat az odakeveredőknek. Az építészi álmokat dédelgető Jack "Kifinomult Művészként" ugyan a művészet felsőbbrendűségét hirdeti, ám ezenközben sorozatgyilkosként hullát hullára halmoz. Lars von Trier filmje azt példázza, hogy – bármilyen hihetetlenül hangozzék is –, e két dolog akár még erősítheti is egymást. A '90-es évek közepén Lars von Trier és művésztársai a Dogma-csoport létrehozásával olyan autentikus filmek készítésére esküdtek fel, melyek a valóságot mutatják meg a nézőnek. Ehhez kreálták a formabontó, ám a dán filmművészetnek is felpezsdülést hozó "tízparancsolatot". Azóta persze Trier rátalált az útra, melyen szigorú formai kötöttségek nélkül is képes volt kiaknázni a benne rejlő ambíciókat, és létrehoznia számos jelentős alkotást, köztük olyan botrányt keltő filmeket is, mint az Antikrisztus vagy a Nimfomániás. Az elhíresült " náci vagyok " kijelentését követő hét év hallgatás után Lars von Trier Cannes-ban rukkolt elő új filmjével.
Annyi biztos, hogy abba a házba senki ne akarjon beköltözni, amit Jack épített. Hozzászólások hozzászólás
A ház, amit Jack épített (The House That Jack Built), rendező: Lars von Trier, szereplők: Matt Dillon, Bruno Ganz, Uma Thurman, Siobhan Fallon Hogan, Sofie G råbøl, Riley Keough, dán-francia-német-svéd dráma, horror, thriller, 152 perc, 2018 (18) Óda az önimádathoz Trier művészettel kombinált ösztönös puritánságát mindig is nagy csodálattal kezeltem, hiszen egyike azon kevés szerzői filmes rendezőknek, akik annak ellenére, hogy kompakt stílusjegyekkel látják el filmjeiket, mégis tud újat és informatív dolgokat mutatni. Azonban lássuk be, elérkezett az a pont, ahol már nem a szellemiség és az őszinte kinyilatkoztatás volt a legfőbb cél, hanem hogy prezentálja Trier, miért ő az élet császára ebben a fajta filmnyelvi környezetben, amitől sajnos nagyon mesterkélt lett a végeredmény. A történet az 1970-es-80-as években játszódik, ahol Jack, a zárkózott mérnök frusztrációját (hogy nem válhatott belőle építész), abban vezeti le, hogy az örökölt vagyonból a tökéletes anyagot keresve igyekszik megépíteni első saját házát.
Mindemellett a projekt mellet még embereket is öl, szintén kísérleti és szórakoztató céllal. A váz az eddigi hagyományoknak megfelelően fejezetekre van osztva, ahol van egy prológus, öt incidens kivesézése, majd az epilógus. Szép keretet adva az egésznek rengeteg kikacsintás a képzőművészet, a zene (a magaskultúra – Bach – itt is kiválóan van ötvözve a popkultúrával – Bowie), a pszichológia és az építészet irányába. Mindez pedig egy párbeszéddel van végignarrálva, ahogy az Triernél lenni szokott. A gyilkosságok önmagukban semmi izgalmasat nem rejtenek magukban, hiszen tudjuk, hogy az illető meg fog halni, azonban Jack különböző ölési technikái és rituáléi adják a film legjobb pillanatait, ugyanis Jack olyan hanyagul kezeli a gyilkosságokat, hogy az rengeteg szórakoztató percet okoz nekünk. Ezzel együtt pedig egy kettősséget vált ki belőlünk, hogy egy ennyire morbid és groteszk dolgon, mint egy tetthely kitakarítása vagy egy hulla eltüntetése mennyire vicces tud lenni – erre igen kevesen képesek.
A ház, amit Jack építettet minden szadisztikus hajlamával együtt mégis inkább egy nagyon súlyos, de legalább annyira szórakoztató és különleges élménynek könyvelném el, ami a meglepően elrugaszkodott befejezésének is köszönhetően, ha ejtett is sebeket a lelkemen, valahogy befoltozta azokat. A Hit The Road Jack pedig a legszemtelenebb stáblistás zene, amit ez a film csak meghúzhatott volna - imádtam. Lars von Trier egója és stílusos, merész rendezése mellett ami ezt az egészet igazán összetartja, az Matt Dillon. A változatos filmográfiával rendelkező színész egy olyan frenetikusan erős, jobb szó híján tökéletes alakítást tett le az asztalra, amiről a film vállalásai miatt a megérdemeltnél jóval kevesebb szó fog esni a szakmában. Minden színészi eszközt végigzongorázva alkot meg egy olyan karaktert, akinek a film utolsó harmadában már pusztán a tekintetében is elcsíphetjük azt az eszelős gyilkost, amit "egészséges" ember talán nem is érthet meg igazán. Ezzel együtt sármjával és hangjával is rendkívül okosan dolgozik Dillon, arról nem beszélve, hogy a két és fél órás játékidő alatt szinte minden egyes pillanatban a vásznon volt Jack valamilyen formában.
Bár Jack brutális gyilkológéppé válásának indítékáról csak később támad sejtésünk, egy kiskacsa szomorú sorsa utal rá, hogy gyerekkorában is már gyilkos indulat fűtötte, s ennek felnőttkori kiteljesedéséhez elég volt egy "keringőre felhívás". Nos, ez az eset az lehetett, amikor az első incidensben Jack felvesz a kocsijába egy autóstoppos nőt (Uma Thurman szédületesen tenyérbe mászó alakításában), aki sok krimit olvashatott életében, mert szinte Jack agyába égeti, miként lehet megölni, majd nyomtalanul eltüntetni valakit. Az elviselhetetlen hisztérika kinyírása szolgál nyitányául Jack további gyilkosságainak – négy áldozat brutális megölésének nézőként szemtanúi is lehetünk. Épp ezért besorolása ellenére sem thrillerként nézzük a filmet, hiszen minden a szemünk előtt zajlik –, sokkal inkább egy lélektani horror-drámának vagyunk részesei. Valamennyi kiszemelt áldozat nő (csak a végén durvul be néhány férfival), melynek magyarázatául szolgálhat Jack kérdésfelvetése: " miért mindenért a férfiak bűnösek? "